Motorozás szempontjából számomra soha nem volt bakancslistás hely Dél-Afrika. Bizonyára csak azért, mert annyi más szép hely van a Földön, ami előbb szerettem volna „behúzni”. Jó pár már meg is valósult! Európa országai, Amerika vadnyugata a 66-os úttal, a whiskyk és a zene vonala Chicagotol New Orleansig, Ázsia dzsungelei Thaiföldön, Malajziában. Régi terv Törökország, a kaukázusi országok… Majd…
Dél-Afrika viszont velem szembe jött!
Tavaly februárban az Utazás kiállítás egyik vendége volt egy dél-afrikai turisztikai ügynökség,
amelyik nagy elánnal promotálta az ország szépségeit, persze úgy, hogy álmukban sem gondolták azt, hogy oda a közeljövőben motorosokat szervezzenek. Aztán elkezdtünk beszélgetni és a végén oda jutottunk, hogy szervezzünk közösen egy motoros csapatot, akiknek első körben megmutatják a déli világot, Cape Town-nal (Fokváros), a híres földrajzi pontokkal (Jóreménység-fok, Tű-fok), az ugyanolyan híres bor– és brandyvidékekkel, vad óceáni sziklaszirtekkel, gyönyörű kanyonokkal és óriási szavannákkal.
Kiderült, hogy van egy munkatársuk, aki egyébként ott motoros túrákat szokott vezetni, akivel azonnal elkezdtük fölrajzolni a térképre a megálmodott útvonalat. A megnézendő látnivalókat hamar fölfűztük, amiből kialakult egy 2 ezer km-es túra Cape Towntól keletre, Port Elizabeth (Gqeberha) felé és vissza. Érintve minden szépet és jót! Hegyeket, hágókat, óceánpartokat.
Októberre össze is állt a menetrend.
14 nap, utazással együtt, ebből 9 nap motorozás. A motoros baráti körömnek szerveztünk egy prezentációt – ezt a dél-afrikai ügynökség készítette olyan alapossággal, hogy még a szálláshelyek fürdőszobáiról is kaptunk külön képeket – aminek a végére máris megvolt a csapat. Előzetesen 14 főben határoztuk meg a limitet, ám a végén 18-an lettünk. Zömében harlisok, goldwingosok, bmwsek. A fokvárosi GS Afrika adta a bérelt motorokat. Tökéletes kiszolgálással! Amit itthon kiválasztottunk, azt kaptuk. Ha nem volt készleten, beszerezték. Az átvételkor minden motor plexijén a „leendő” tulajdonos neve állt. Minden motor nagyon alapos átnézés után (fényképek sorozata készült és jegyzőkönyv, amit azonnal megkaptunk mailben) gurult ki a telepről. 4 Harley Davidson (Ultrák) és 5 BMW (1200GS/750GS). Joe, a túravezetőnk egy Suzuki V-Stormmal vitte a csapatot. A kisebb motorokért 1100€, a nagyobbakért 1400€ kauciót hagytunk ott.
Aztán január 4-án fölszálltunk a Turkish megfelelő járatára
és összesen 14 órás repülés után megérkeztünk Cape Townba. Nagyon érdekes érzés volt, hogy a jó sok repülés ellenére csupán csak 1 órás az eltérés Budapest és Cape Town között, hiszen északról déle felé, szinte tök egyenesen szeltük át az afrikai kontinest. Bár nyár volt, mégsem fogadott mindet rekkenő hőség – a helyiek nagy örömére – sőt, az első napokon szinte minden magunkra vettünk. A túra végén azért megmutatta magát a +35 fok is.
Külön kérésem volt, hogy a túra során a szálláshelyek legyenek nagyon változatosak, ha lehet extrémek, hiszen voltaképpen mégiscsak Afrikában vagyunk… Így is lett. Aludtunk belvárosi sokcsillagosban, vidéki – nagyon vidéki, az Isten háta mögött még 4 kilométerre! – száz éves viktoriánus farmer-házban, luxus felszereltségű szafari sátorban és nagyon elegáns, francia stílusú vintage ranchon.
A fokvárosi Baauwberg Beach hasonló nevű ötcsillagosával kezdtünk,
szemben velünk a Tábla heggyel. Az Atlanti óceán vize a hidegsége okán számunkra fürdésre alkalmatlan volt, de ez a helyi strandolókat egyáltalán nem zavarta. Folyt a life, szólt a zene a bícsen, repültek a szélben a kite-ok, a helyi erők – zömében fekete srácok – pedig járőröztek föl-alá a föltuningolt verdáikkal. Persze, az első este már meg kellet kóstolni Dél-Afrika basic kulináris gyémántját a stéket (marha/strucc/kudu) és a tenger gyümölcseit. Aztán ebből nem is engedtünk. Se reggel, se délben, se este. Egy 300 grammos médium steak körettel, sörrel (Windhoek) picivel kevesebbe került, mint itthon a mekiben egy menü… Hja, kérem, Afrika!
Apropó Windhoek. Mármint a sör, mert ugye van más vonatkozása is. Nos, ez Dél-Afrika legnépszerűbb söre, annak ellenére, hogy nem az országól való, hanem a szomszédból, Namíbiából, mert hogy pont ugyanúgy hívják Namíbia fővárosát, mint a sört. Pontosabban fordítva! Ez egy alap német prémium lágersör, ami hegemóniáját a német történelmi sörlobbinak köszönheti. Ez persze a mai fogyasztót nem nagyon érdekli, az a lényeg, hogy legyen. Nos mindenütt van.
Itthon, amikor mondtam, hogy hová megyek, szinte mindig az volt az első kérdés, hogy „úristen! nem veszélyes hely az?”
De igen. Ha oda mész, ahová nem tanácsolják. Mint minden pontján a világnak. Itthon is. Persze ott az átlagnál biztosan élesebb a helyzet, nagyobb a kontraszt, hiszen hatalmas fekete tömegek élnek bádogvárosokban, nagy a munkanélküliség, a fehérek házait villanypásztorok őrzik, fegyveres őr vigyázza a bankokat. Nelson Mandela elnökségével (1994)– az első szabad választások után – megszűnt az apartheid. A helyi fehérek elmondták, hogy bizony volt bennük nem is kis félelem a jövőt illetően, azonban Mandela kiváló érzékű politikusként valamilyen egységet tudott teremteni. Az országot azóta is fekete-kormány irányítja és az ott élők, legyenek akár feketék, akár fehérek, akár creolok, nagyon vágynának egy új Mandelára!
Gazdaság
Ezzel együtt Dél-Afrika a kontinens iparilag, technológiailag legfejlettebb gazdaságával rendelkezik. Brutális mennyiségű ásványkinccsel bír (pl. szén, urán, gyémánt, platina, vas, króm, réz) sőt a világ aranykészletének 45%-át adja. Johannesburg környékén több, mint 200 mai is működő szénbánya ontja ki magából a fekete aranyat. A nagy ipar nagy munkaerőfelvevőképessége ellenére elég nagy a munkanélküliség, ami persze ellentéteket szül – legegyszerűbben kihegyezve – a fehérek és a feketék között. Ez a mindennapokban is lépten-nyomon érzékelhető például a fehérek házait körülvevő, átláthatatlan falként magasodó kerítések tetején végigfutó, betörésgátló elektromos vezetékekből…
Dél-Afrika őslakosai
Dél-Afrika őslakosai sem nem a feketék, sem nem a fehérek voltak, hanem a bushmann-ok. (Az Istene a fejükre estek!) A feketék sem őslakosok. A törzseik Közép-Afrikából vándoroltak állataikat terelgetve nomád életmódot folytatva a déli részre. A fehérek csak a XV. század végén léptek először a déli partokra. A most ott élők a holland, angol matrózok leszármazottjai, akik afrikanereknek hívják magukat. Azt a nyelvet is beszélik, ami egy igazi keverék. Zömében hollandus, ám nyomokban angolt és németet is tartalmaz. A creolok a fehérek és a feketék „közös terméke”. Picit sárgább a bőrük, nagyon rövid és göndör a hajuk. A gyönyörű creol nők hozták mindezidáig a legtöbb világszépét Dél-Afrikának…
A motorok felvétele után bemelegítésként Cape Townban és környékén gurultunk,
hogy szokjuk a baloldali közlekedést. Joe, a guide-unk – ex motoros rendőr – tökéletesen vitte a mögötte zippzározó 9 vasat. Az elején néha számunkra értelmezhetetlen karmozdulatokkal instruált minket, mely mozdulatokat aztán a végére tökéletesen olvastunk. Igaz, minden motor szélvédőjén ott virít a narancssárga figyelmeztető felirat: KEEP LEFT, LOOK RIGHT, (tarts balra, nézz jobbra!) azért az első körforgalom – Joe nélkül – bizonyára megtréfálta volna a csapatot. Itt azért annyira nem jellemző az afrikai „mindenki-mindenhová-mindennel-egyszerre” közlekedési „elv”, európaibbnak hat, de ettől függetlenül különösebben nem tisztelték a motorosokat. Mint néha, itthon…
A várost déli irányban – a gyönyörű sárga homokos Hout Bay Beach mellett elhaladva – hagytuk el, hogy rákanyarodjunk az ország egyik legszebb látványútjára, a Chapman’s Peak Drive-ra. Szerencsénk volt, hogy a végig az óceán mentén, gyönyörű kanyarokkal (121 db!) tűzdelt útra fölmehettünk, ugyanis nagy szél/vihar esetén lezárják. Itt alkalmazták egyébként a világon elsőként azt a megoldást, hogy a kimart sziklafalak út fölé tornyosuló oldalait lebetonozták, hogy a kőomlásoktól megvédjék az utazót. (Utána vették át az európaiak, felhasználva ezt az innovációt az Alpok útjainál.) Ettől függetlenül a túra során – különösen közvetlenül az óceánpart mentén- sokszor belefutottunk olyan szakaszokba, ahol megcsúszott, megsüllyedt az amúgy tökéletes minőségű út. Aztán átvágtunk a félsziget keleti oldalára, hogy a Boulders Beachen megnézzük a dél-afrikai pingvineket. Itt él egy nagyobb kolónia, teljesen szabadon. Érdekes, hogy a hozzájuk vezető turistaút nem a földön, hanem onnan megemelve 1-2 méteres magasságban fut, ezzel is nagyobb életteret adva a madaraknak. Itt láttam először a tojásán ücsörgő pingvint, amelyik állandó harcban áll a tojására pályázó sirállyal. Egy mellettem álló francia hölgy olyannyira magénak érezte a védelmüket, hogy majdnem kihívta a rendőrséget, hogy tartóztassák le azonnal az össze sirályt. Aztán a szívem hevesebben kezdett dobogni, amikor az irányt a Cape Point és a Good Hope, azaz a Jóreménység foka felé vettük. Mégis csak a Föld két legemblematikusabb pontját fogom látni! A gyönyörű látványtól, na és attól, hogy ott állok azon a ponton, amiről hatodikos korában mindenki hallott, amit Bartalomeo Diaz, Vasco da Gama és az utánuk érkezők mind érintettek, bizony elállt a szavam! A szirt, a szirtek, aminek a megkerülésével remény költözött a hazafelé tartó hajósok lelkébe…
Másnap aztán útnak indultunk. Elöl a 10 motor, mögöttünk pedig a csomagokkal teli kísérőautó.
Afrikába jöttünk, de nyoma sem volt a párás, fullasztó hőségnek, sőt! Az óceán közelsége állandó szelet és tornyosuló esőfelhőket hozott felénk, amiből ez utóbbit szerencsére elkerültünk.
A túraterv alapján egy fekvő nyolcast írtunk le Port Elizabeth (mostanság: Gqeberha) felé, hol az óceánok partján, hol a hegyekben kanyarogva. Nem jártuk be Kenyát és Zimbabvét, de Dél-Afrika legdélibb partszakaszának minden jelentős látnivalóját fölkerestük. Gansbaii-ban cápákat etettünk. Pontosabban én nem, hanem a bátrabbak. Valójában nem is az állat, hanem a hideg víz tartott vissza a merüléstől. Mert ez merüléses etetés volt. Jelentette ez azt, hogy a neoprén ruhába beöltöztetett bátrak bemásztak egy vasketrecbe, amit aztán a hajóról beemeltek a 15 fokos vízbe úgy, hogy a fejük még a víz fölött volt, de ha szembe akartak nézni a cápákkal, akkor alá kellett bukniuk. Literszám öntötték be a rózsaszín halhúsból álló csalit, amire aztán kisvártatva menetrendszerűen meg is érkeztek a vadak. Persze mindenki a nagy fehéreket várta, de azoknak éppen máshol lehetett dolguk, ám mi így is meg voltunk elégedve a két méteresnél nagyobb gyönyörű szürkékkel is. Volt egy tervünk, hogy drónozunk is, ám a végtelenül pofátlan, ingyenlakomára potyázó sirályok oly erővel támadták meg a közéjük betolakodó gépet, hogy jobbnak láttunk visszavonuló fújni.
Innen csak egy ugrás volt a Tű-fok (Cape Agulhas).
Ez Afrika legdélibb pontja és legsziklásabb partszakasza, ahol összeér az Atlanti- és az Indiai-óceán. Azt mondják, hogy a Jóreménység fok és a Tű-fok közötti szakaszon (alig több, mint 100 km a vízen) több mint 120 hajóroncs fekszik az óceánok mélyén. Szerencsére kevés volt a turista, így rövid idő alatt elkészülhettek a fotók az emléktáblával. A vacsoránkat egy szinte autentikus vadnyugati csehóban (Zuidste Kaap) töltöttük el. Én – mert a szokás nagy úr – steaket ettem és Windhoek-ot ittam.
Gyönyörű időben indultunk másnap reggel a kontinens belseje felé, át a hegyeken.
Itt érintettük először – majd utána többször is – Dél-Afrika 66-os útját, az R62-t. Mintha Arizonában, vagy Colorádóban motoroznál! Hosszú egyenesek, vörös sziklák közt kanyargó kanyonok váltják egymást.
Aztán egyszer csak az egyik Ultra elkezdett dadogni… Olyannyira, hogy az egyik cofeebreak után nem is volt hajlandó elindulni. „A töltés lehet az” – mondta az egyik. „Tuti, hogy generátor” – mondta a másik. „Szerintem, meg lapos a hátsó” – mondtam én 😊. A rajta ülő pár így aztán beült a kísérőkocsiba, Joe telefonált párat, és amire megérkeztünk az esti szállásra, már ott várt minket a csereultra. Újabb jó pont a GS Afrikának!
Azt az éjszakát egy igazán vadregényes helyen, a Buffelsdrift Game Lodge-ban töltöttük, luxussátrakban, kilátással egy tóra. Gondoltuk, hogy megfürdünk, ám a helyi biztonsági őr óva intett minket ettől, ugyanis a tóban élnek vizilovak. És ahogyan azt az odaszakadt székely mondaná: a (medve) viziló nem játék! Úgyhogy helyette szafariztunk egyet. A tíz fős nyitott kocsikat törékeny német önkéntes, ott dolgozó lányok vezették nagy rutinnal. Miután ez egy hatalmas, de bekerített terület, így a szabadon kószáló BIG5 nem mutatta magát, csak néhány zsákmányállat. Gnú, kudu, zsiráf. A másnap reggeli hosszú alvás elképzelhetetlen volt a már napfelkeltekor a tóra leszálló/felszálló hatalmas ricsajt csapó madarak hadától. Így kissé álmosan, de izgatottan indultunk az elefántsimogatásra és az oroszlánetetésre. Az elefántsimogatás/etetés a szokásos módon zajlott. Kezedben egy sárgarépával/banánnal az állatt előtt megállva vártad, hogy az elefánt kivegye az ormányával és eltüntesse a szájában. Az oroszlánetetés szerencsére nem ezzel a módszerrel zajlott. Ott villanypásztorral védett magasles adta a biztonságot. Repültek a 2-3 kilós húsdarabok, amikre elég határozottan vetették rá magukat a karámban tartott hímek és nőstények. Az etetésre váró üvöltésük és a megszerzett zsákmány fölötti morgásuk azért zabszemet parancsoló volt, még néhány méter magasból is.
Aztán újra motoron és irány ismét az óceán.
Az N9-es úton csatlakoztunk be ismét a R62-re. Az N9-es bája egy 27 km hosszúságú nyílegyenes szakasz. Csak a csík, csak a csík, csak a csík… aztán újra jöttek a hegyek és a kanyarok, mígnem elérkeztünk a túra legkeletibb részéhez, a dallamos nevű Tsitsikamma Nemzeti Parkhoz, ahol – Afrika ide, Afrika oda – még gyönyörű, hatalmas fenyőerdőben is motoroztunk. Persze nem hagytuk ki, hogy átsétáljunk a folyó fölött átívelő függőhíd rendszeren a túlpartra. A lélegzetelállítóan csipkés óceánparttal rendelkező Strorms River hídja pedig azért híres, mert az alatta húzódó kanyonba itt lehet a legtovább ordítani, ugyanis itt van a világ leghosszabb (216 méter!) mélységéig lezuhanó bungee-jumpig-ja. A szemközti oldalon lévő park éttermében televízión közvetítették az éppen az ugrásra készülődők halálra várt-színeváltozását… és sorban álltak érte!!!
Barrydale fontos csomópontként kihagyhatatlan része volt a túrának,
több okból is. Egyrészt oda visz a Tradouw Pass, egy újabb „csodakanyarsziklarengeteg”, másrészt minden évben megrendeznek ott egy Harley Fesztivált (HarleyDale), harmadrészt ott van a környék leghíresebb brandy-főzdéje, a Joseph Barry Distillery. Kicsi, de annál híresebb főzde, ahol fehér, tej és étcsokoládéval kóstoltuk a különböző évjáratú brendiket. Negyedrészt pedig ott volt az egyik szállásunk abban a nevezetes Karoo Art Hotelben, ahol minden talpalatnyi helyet, a falon és a padozaton is dél-afrikai művészek alkotásai borítanak. A képzőművészetnek (szobrok, nagyon színes festmények, grafikák) amúgy is nagy hagyományi vanna Afrikában. Ha van kedved, meg is veheted valamelyiket!
Cape Townba visszafelé meglátogattuk a dél-afrikai borvidék egyik leghíresebb borászatát, az Ou Meul-t (Du Toits Kloof Wine Estate). Utasaink persze azonnal rácsaptak egy borkóstolóra. A kiscsoportos borkóstolás nagyon egyszerű. Kapsz egy A4-es ívet, telistele az ott kapható borok képeivel. Beikszeled azt az ötöt (fehéret/vöröset), amelyik legjobban izgatja a fantáziádat, majd pár perc múlva megjelenik egy sommelier, aki a kiscsoportnak bemutatja a választott ízeket. Lehet csavargatni a poharat, nézegetni a bor szoknyáját, aztán a kortyok után hümmögni… Az útunk során, ha bort ittunk, akkor általában a délvidék büszkeségét, emblematikus vörösét, a Pinotage-t választottuk. (A pinotage az egyetlen dél-afrikai nemesítésű, nemzetközi karriert befutott borszőlő fajta.) A 2021-es „Granite” egyébként itthon is elérhető kb. 20€-s áron.
Előttünk állt még a szürke és vörös sziklák közé beékelt, gyönyörű kanyarokkal megtűzdelt Du Toits Kloof Pass, amit aztán „leküzdve” begurultunk a GS Afrikához, hogy leadjuk a motorokat. Szerencsére minden motor sérülésmentesen került vissza, így, a jegyzőkönyvek aláírása után, visszakapva a kauciót, boldog mosollyal nyugtáztuk, hogy bizony ez jó volt!
És valóban jó volt! Sőt, emlékezetes!
Különleges tájakat, embereket, állatokat, ételeket, kultúrát megismerve töltöttünk el 2 hetet a hazai télből kiszakadva az afrikai nyárban.
Az utolsó napunkat már motorok nélkül töltöttük el Cape Townban.
Ebédünket a színes házairól is világhírű Bo-Kaap negyedben vettük magunkhoz egy muszlim családi „kifőzdében” (itt található Cape Town legnagyobb muszlim közössége), délután pedig besétáltunk a mindig nyüzsgő, árusokkal, zenészekkel teli kikötői negyedbe. Este naplemente nézéssel búcsúztunk Dél-Afrikától a város leghíresebb strandján a Camp Bay Beachen és ha már ott voltunk, akkor persze beugrottunk egy vacsorára helyi Hard Rock Cafe-ba. Persze, hogy steak-et ettünk…
Sajnos Cape Town emblematikus helyére, a város fölé magasodó Tábla-hegyre nem tudtunk fölmenni. Abban a pár napban, amit a városban töltöttünk egyszer sem volt olyan szél- és felhőmentes idő, hogy elindították volna a felvonókat. Na majd…!
Mondjuk, hogy voltunk Dél-Afrikában. Persze, ez csak részigazság. Voltunk, de csak két szegletében, a legdélebbi két megyében, West-Cape-en és az East Cape-en. Igaz, e két tartomány birtokolja a világ egyik legszebb tájait.
Az út során soha nem éreztük, hogy félnünk kellene, vagy, hogy nem vagyunk biztonságban. A túra ottani szervezői pontosan tudták, hogy hová vigyenek minket, mit mutassanak meg nekünk. Dél-Afrika most nagyon sok energiát fektet abba, hogy fölfedezze a világ. Nagyon odafigyelnek az odalátogató külföldire.
Az 5-ös nehézségi skálán ez a kirándulás a „könnyű”, kettes minősítést kaphatja. Nem kellett kimozdulnunk – a baloldali közlekedést leszámítva – a motoros on-road komfortzónánkból. Sőt! Az utak kiváló minősége még ezen emelt is. A párok a nagy motorokkal könnyen vették a nem létező akadályokat, kényelmesen, ráérősen, minden szépet és jót megnézve és kipróbálva tettük meg a 2 ezer kilométert…
Ám van még motorozási lehetőség bőven abban az óriási országban. Az ugyanilyen ráérős, kényelmes túra mellett a táj és a terep tökéletesen alkalmas, hogy belekóstoljunk egy, még több kilométert magába foglaló, „tökösebb”, kombinált on/off-roadba is, na és ha már itt kimotoroztuk magunkat, akkor egy rövid repülőút után vár minket a Kruger Nemzeti Park, ahol valóban találkozhatunk a nagyvadakkal, és a Viktória vízesés…
Ki fogom próbálni őket, úgyhogy:
…megyek vissza! Jössz velem?
Szerző: Buza Sándor
cikkíró, rádió riporter, újságíró